Deák Zsuzsa Villő: Értekezés a tudás és a jóság kapcsolatáról, s e fontos viszony hatása a földkerekségre
Nézzük a szelektív hulladékgyűjtést. Feltételezem, hogy ezen könyv célközönsége már szorgalmasan válogatja a papírt, a műanyagot. De minek?! Merthogy frankón megnyugtatjuk magunkat, hogy most már aztán dögivel vihetjük haza a palackozott vizet, meg a dobozos sört, nekünk lehet, hiszen majd jól bedobjuk a „csomit” a szelektívbe. Ez akkor lehetne indok, ha egyrészt tényleg beledobnánk, másrészt ha abból a dobozból újrahasznosítás után újra vizespalack, sörösdoboz lenne, de nem az lesz. Mert az üveg kivételével ezek nem használhatók fel ismét élelmiszer-tárolásra, úgyhogy a PET-ből (mármint abból a 20 százalékból ami valami csoda folytán tényleg a szelektívben végzi) a klasszikus példa szerint polárpulcsi lesz valahol Indiában, a fémdobozból pedig autóalkatrész, vagy a ’60-as évek iparának csúcstermékeit idéző karácsonyfatalp-öntvény. Miközben vélt és valós igényeink kielégítésére egyre több és több kőolajat, fémet, fát termelnek ki, használnak fel. Tehát nem, nem nevezhetjük megoldásnak az „újrahasznosítást”, mert nem állandó, nem csökken, hanem egyenesen növekszik a forgalomban lévő mesterséges anyagok mennyisége. Melyek végül hol kötnek ki? Túl azon, hogy erdeinkben, vizeinkben, szervezetünkben, de a szeméttelepeinken is. Járt már valaki modern, uniós szeméttelepen? Nem? Én igen! Azóta ha heti 2 liter szemetet termelek, akkor megerőltettem magam… Mert milyen egy ilyen hulladéklerakó? Nagy medence, benne mindenféle geomembránon, geotextílián, kavicságyon gyűlik, gyűlik a szemét, aminek jó része – láss csodát – akár szelektíven is gyűjthető lenne. A felhalmozott hulladékon nagy tömegű járművek járkálnak – préselik, tömörítik a sok kacatot. És locsolgatják, mert hát ugye porzik a sok bigyó. És ki tudja milyen mérgeket kap fel a szél felette és viszi a tüdőnk felé, vagy teríti a természetben. S mivel locsolgatják? A legpraktikusabb kérem a saját csurgalékvizével locsolgatni. Azzal a folyadékkal, ami a rothadó hulladékból csurog ki alul, mert – lévén ez egy veszélyes matéria – összegyűjtik a tároló fenekén. Ez tehát a modern, uniós hulladéklerakó, ami állandó emberi jelenlétet, állandó technológiai apparátust igényel. Ha sérül az aljzatszigetelés, azonnali beavatkozás szükséges, nehogy az a rusnya, veszedelmes folyadék utat találjon a talaj, vagy – szörnyűség – a vízbázis felé. A nagy kupacot végül letakargatják földdel és várják, hogy majd az évmilliók során a sok mesterséges vacak újra barátságba kerüljön a természettel.
Ez az élmény csak egy tényező a sok közül, amik miatt fizikailag érzem magam rosszul, ha ki kell dobnom valamit, illetve ha meg kell vennem egy olyan terméket, aminek használhatatlan csomagolása van. Nem egy kedvenc elemózsiám esett ki így a megvehető dolgok közül, mert egyszerűen az évezredekig szemét alakot őrző szemét súlyával nem versenyezhetett az az öt perces élvezet, amit mondjuk egy édesség elmajszolása jelentett. És nem fáj! Valahogy nem hiányzik, hogy jót tegyek magamnak úgy, hogy közben hosszútávon meg ártok mindenkinek. Ha meg valami mindenképp hulladék lesz, akkor minimum a szelektív és a szerves külön, levegőt kipréselve mindenből, nejlonok összecsomózva, hogy ne röpködhessenek. A boltban elkerülni a darabonként és egyben is becsomagoltat, a kis kiszereléseket (nagyobb fajlagos felület!), keresni a visszaválthatót, vinni otthonról bevásárlószatyrot, nejlont, vagy ha mindenképp adni akarnak, akkor több típusú terméket egybe pakolni – a paprikával jól meglesz a paradicsom, a retek is.