Deák Zsuzsa Villő: Értekezés a tudás és a jóság kapcsolatáról, s e fontos viszony hatása a földkerekségre

Ha bemennék egy hipermarketbe (amit etikai okokból kerülök) az „alapvető beszerzési cikkek” háromnegyede számomra nem vállalható fel. Kristálycukor: gyártási, származási helyet nem, csak forgalmazót feltüntető csomagolás – valószínűleg távol-keleti importról van szó, melyet forgalmazója fillérekért szerez, de csak pár forinttal olcsóbban ad tovább, mint amennyibe a megbízható minőségű európai kristálycukor kerül. Ez a pár forint különbség éppen elég a jó magyar vásárlónak ahhoz, hogy e kétes eredetű termékkel mérgezze családját, fittyet hányva az amúgy igen gyakori távol-keleti termékekhez fűződő botrányoknak. (Ólomszennyezett gyerekjátékok, mérgező anyagok kioldódása a cumiból, 50 halott Amerikában a kínai fogkrémtől. Nem mellékesen kínai fogkrém nálunk is kapható dögivel.) Ezzel a pár forinttal sajnos a vásárlók zömét bármiről meg lehet győzni.

Német tejtermék: elgondolkodik vajon bárki is azon, hogy ugyan mitől olcsóbb a német gazdaság tehénkéjének tejecskéje, vaja, joghurtja, sajtja még hűtős szállítással együtt is a magyar tehénke termékeinél? Hogy hogyan képes Németország nem csak önmagát ellátni, de még egész Európában, sőt Ázsiában is teríteni, ráadásul olyan áron, hogy kiszorítja a helyi termelőket a saját piacukról? Mert aki ezen elgondolkodott, s belátja, hogy valószínűleg nem legelnek tehénkék a berlini háztetőkön is, azt talán már nem győzi meg e germán csoda.

Bár a nagyüzemi állattartás valóban csodákra képes, ami a minél több egyed minél kisebb területen való elhelyezését illeti, ez a pompás zsúfoltság nem csak agresszívvé teszi az állatokat, hanem kiszolgáltatottá is. Az egészségtelen takarmány (mert a gyomrukat nem génkezelt szójára, vagy más állatokból készülő tápra „tervezték”) és tartási körülményeik miatt nem erősödnek, immunrendszerük kiszolgáltatottá válik és egy járvány akár az egész állományt kipusztíthatja. Ezért őket az állattartók antibiotikumokkal, szívgyógyszerrel, nyugtatóval, illetve sok országban a nagyobb nyereség reményében növekedést, tejelválasztást serkentő hormonokkal kezelik. Mindezek maradványai természetesen a „végfelhasználó” szervezetében kötnek ki. Az USA-ban az elfogyasztott antibiotikumok 70 százalékát állatokba tömik. Hogy a jószágok a népsűrűség miatt fellépő pszichés gondok miatt ne tehessenek kárt egymásban, megcsonkítják őket. A kiscsirkéknek igazán humánusan leégetik a csőrüket, a malacoknak lenyiszálják füleiket és farkincájukat, a borjúknak egy fogóval lecsípik a szarvát. Egyik műveletet sem végzik altatásban, vagy érzéstelenítéssel. A disznók azonban „se füle, se farka” állapotban is találnak egymáson fogást: gyakran elkezdik enni társaikat, miközben a megrágcsált pajtások még élnek. Ha a pusztító járványokat az orvosságok ki is védik, sok betegséget így sem úsznak meg. Ezekre azonban általában nem derül fény soha. A beteg állatot az egyenjogúság jegyében ugyanúgy feldolgozzák a vágóhídon, a baromfiüzemben, mint az esetlegesen egészségeset, s ugyanúgy bekerülnek ők is a húspultba, a felvágottba. Ha a napi 6-15000 disznót feldolgozó nagyüzemi vágóhídon a kés keresztülmetsz egy kilós daganatot, gyorsan kivágják, lefertőtlenítik, de a többi rész ugyanúgy megy sonkának a legmodernebb üzemben is. A fejőgép sem nézi hány deci gennyet és vért szippant be a begyulladt tőgyről a tejecske mellé.

Az állatok számára nehezen emészthető takarmány, a sok antibiotikum- (hormon) maradvány veszélyes végtermékké teszi a korábban oly értékes trágyát. Ma a nagyüzemi állattartásban felhalmozódó ürülék súlyos méreg, ezért derítőmedencékben tárolják, ami remek táptalajt jelent újabbnál újabb kórokozó törzsek, rezisztens mutációk számára. Az USA-ban egyszer egy 8 hektáros tárolóból egymillió hektoliter trágya szabadult egy folyóba, ahol tízmillió halat ölt meg.

A feldolgozott húsok – különösen a darált állati alkotókat tartalmazók, mint felvágott, virsli, szalámi – igen alkalmasak a kevésbé „szalonképes” részek értékesítésére. A sok fűszer, ízfokozó, aroma, nitrites pác-só és egyéb laboratóriumi nyalánkságok kitűnően elfedik a valóságot. Számomra mindez elég volt ahhoz, hogy jól felfogott érdekemben és tágabban környezetvédelmi okok miatt a nagyüzemi húsokat teljesen elhagyjam étrendemből. Végül azonban a biohúsok is erre a sorsra jutottak. Miért? Mert a hús előállítása többszörösen annyi földet és vizet igényel, mint ugyanakkora tápértékű növényé, s nem találtam igazságosnak, hogy rám ennyi jusson. Persze lehet mondani, hogy ezzel biztos ártok magamnak, mert az embert egyesek szerint húsevésre találták ki (mások ezt vitatják), de ma már ha hús kerül a szervezetembe, az azonnal őrülten tiltakozni kezd. S elég nehéz lesz megmagyarázni, hogy ha valóban akkora nagy szükség van a husira, akkor hogyan lehet tőle mégis „elszokni”, hogy a gyomor egyenesen sokkot kapjon, ha végre érkezik egy cupák.

Hogy halakat ehetnék? Hát, ha nem tengeri, hanem mondjuk lillafüredi pisztráng, esetleg. A tengeri halállomány jó része összeomlott már a túlhalászat miatt, ráadásul ezer kilométereket utaznak hűtőkocsiban a fajkihalástól fenyegetett példányok. Húsuk eközben koncentráltan tartalmazza a tenger – mint kedvelt illegális hulladéklerakó – nehézfémjeit, mérgező vegyületeit. Bizonyos vélekedések szerint például egy eszkimó (tengeri táplálékon élt) halottat nálunk a testszöveteiben felhalmozódott nehézfém-koncentráció miatt csak veszélyeshulladék-lerakóban lehetne örök nyugalomra helyezni.
 

TOVÁBB