Na ki ügyi?

No hát, hogy is lehet ez az egész… az Egész!

Adott sok-sok ember és nem ember, energia, bolygó, stb., ami fejlődik. Az egész egy összefüggő Egész. Minden alkotóeleme szorosan kapcsolódik egymáshoz és sokat dobna az Egész állapotán, ha a részek legalább azt felismernék, hogy összefüggnek. Ám a részek egyelőre erre csak részben mutatnak hajlandóságot. Úgy élnek és virulnak, mintha ők ’Te’ meg ’Ő’ lennének és semmiképpen sem ’mi’. Úgy élnek, hogy ártanak, vagy használnak egymásnak, miközben ezzel önmaguknak ártanak, vagy használnak.

Közben egyes részek látni kezdenek nagyobb összefüggéseket, vagy tudnak olyat, amit más nem, pl. segíteni a többieken, vagy valamit csak egyszerűen jobban csinálnak, mint mások. Azonban egyes részek ezen javakat méltatlanul használják, önmaguk dicsőségére, vagy pénzt kérnek érte a többiektől, holott azzal önmaguknak is jót tesznek, ha másokon segítenek.

Az Egészben az emberek mindegyike a Földre születésekor megkap bizonyos mennyiségű tudást és képességet, éppen annyit, amennyi személyes fejlődésükhöz kell, illetve amennyit a környezetüknek kell kapnia tőlük.

De mindez természetesen csak az Egész fejlődését szolgálja. Van akinél ez a tudás éppen annyi, mint az eredendően rendelkezésére álló (pl. összegyűjtött) tudás, van akinél kevesebb, de az is elképzelhető, hogy aktuálisan több annál, hiszen a rész ilyenkor eszköz az Egész fejlődésében és kimondhat olyan dolgot is, amit még nem „tud”, vagyis ahova még saját magától nem jutott el.  Fontos szem előtt tartani tehát, hogy minden tudásunk és képességünk az Egészet szolgálja, mi csak hordozzuk azokat, s feladatunk alkalmazni őket a célnak megfelelően. Mi következik ebből egyenesen? Hogy természetesen ezeket nem sajátíthatjuk ki. Nem kérhetünk ellenszolgáltatást a többiektől azért, mert segítünk rajtuk, hiszen egyetlen kötelességünk segíteni, képességeinket a Világ javára fordítani. Saját magunkat fényezni vele: lopás. Nem mellékesen pedig mivel ezzel magunkon is segítünk, nem abszurd-e kissé, hogy másokat sarcoljunk ezért?

 

Nézzünk egy átlagos esetet. Megérkezik a lélek a Földre, cseperedik, s a gyermekkori emlékek gyorsan kopnak, az illető útkeresővé válik. Közben idővel felismeri minden eddigi tudását, majd újakkal is gazdagítja szellemét. De…

vannak köztünk „önkéntesek”, akik önszántukból, saját döntésből érkeztek közénk, így bizony, olyanok is vannak néhányan, akiket megvilágosodottaknak neveznének. Ám őket kiszúrni nehéz, mert egyrészt természetesen nem reklámozzák magukat, másrészt… Szóval ha egy mindent tudó ember hozzáfér minden tudásához, akkor pihenőpályára áll, mert lát mindent, a törvényeket, mindent egészben. Még ha konkrét céllal érkezett is, megszűnik a motivációja, s így értelmetlenné válna hogy beszületett. Ezért sokan tudatosan otthagyják a küszöbön a teljes tudást és nem harcolnak azért hogy hozzáférjenek. Ez sok útkereső emberben értetlenkedést szül, hiszen gyakran azt hiszik, hogy az utak egyetemesek, mindenkinek az a célja, hogy önmagát fejlessze, önmaga fejlődjön, s csak utána merészeljen bármit is csinálni. Ezért az ő általuk járt útra próbálják a többieket is csábítani, hiszen nekik bevált. Megfigyelhető, ahogy az útkeresők egy-egy újabb igazságot felismerve – mely felismerés általában hallatlan boldogsággal, felszabadulással jár – ezt próbálják „tanítani” másoknak, meg akarják osztani a „jót”. Ez azonban azokkal szemben teljesen értelmetlen, akik köszönik szépen, a csúcson vannak J, de ezt nem köthetik mindenki orrára, sőt saját – hajdani – döntésükből sokszor még a saját orrukra sem.

Az útkeresők néha irigylik azokat, akik náluk (látszólag) jóval többet tudnak, s olyasmit feltételeznek, hogy ha ők is eljutnának ide, akkor elismertebbek, boldogabbak lennének. Ám az a nagy helyzet, hogy azt – aki tényleg hitelesen van azon a szinten – sajnos marhára nem fogja érdekelni önmaga, hiszen a fenti okokból látni fogja kristálytisztán, hogy a tudás felelősség, s innentől jön a kemény munka, amiben már nincsen Én, csak az Egész van. Jó lenne tehát tudni, hogy aki a tudást irigyli, az a felelősséget, a munkát, az Egész önfeledt szolgálatát irigyli. Természetesen annak, aki már ott van, ez egy boldog feladat, amit – még ha oly nehéz is – örömmel végez. De az elsárguló útkereső szintjén ugyanez emberfeletti meló lenne, amit irigyelni őrültség.

2011.04.30.

Vissza az írásokhoz