Kövezzük meg!

Ha a megkövezés gyakorlata elfogadott lenne kultúránkban, nagy valószínűséggel igen jó üzlet lenne dobálni való kövekkel kereskedni. Azonban szerencsére a máglyán elégetés, megkövezés módszere mára kiveszett az igazságszolgáltatás eszköztárából. Ma már barbár ostobaságnak tűnik, hogy a középkorban embereket hurcoltak, vagy öltek meg egy-egy szokatlan – többnyire később igazolódó – felfedezésük miatt. Azt gondoljuk, hogy mi már túlhaladtunk ezen, bölcsebbek, modernebbek, humánusabbak vagyunk, pedig dehogy. Igaz, ma nem bántalmazzák fizikailag azokat, akik bizonyos tudományos kérdéseket másképpen látnak, nem. Ma „csak” nevetség tárgyává teszik őket és gondolataikat.

Bár a tudományok rengeteget fejlődtek az utóbbi pár száz évben, a fejlődéssel szembeni magatartásunk azóta sem változott. Hiába hangzanak el folyamatosan olyan kijelentések tudósok, hozzáértők szájából, hogy „lehetetlen”, „soha nem fog az ember repülni, nem lehet egy számítógép kisebb, mint egy szekrény, kizárt, hogy egy ceruzaakkumulátort 8 óránál rövidebb idő alatt fel lehessen tölteni”, s hiába dőlnek meg folyamatosan ezek az állítások, egyszerűen nem tanulunk az esetből. Az a kisebbik gond, hogy szamarat csinálunk magunkból ezekkel a kijelentésekkel, hiszen a fejlődés gyorsuló üteme miatt meg fogjuk érni cáfolatukat, ha lesz. A nagyobb gond az, hogy ezekkel mi magunk állunk a fejlődés útjába, miután szinte ugyanazt cselekedjük, mint a középkor inkvizítorai, akik megégették az eretnekeket. Ha az agyunkban az elvi lehetőségét sem hagyjuk meg annak, hogy akár igaz is lehet egy ilyen „őrült” ötlet, ha görcsösen ragaszkodunk kikezdhetetlennek hitt elméletekhez, mondhatjuk-e azt, hogy elménk nyitott, s nem korlátolt?

Sokan megállapították már, hogy minél többet tud valaki, annál jobban látja, mennyire kevés ez a tudás a világ megértéséhez. A múltban azonban volt a „nyugati civilizációnak” egy olyan korszaka, amikor az ember vakon hitt a technika, a tudomány és ezzel együtt a saját – mindenható – erejében. Azóta katasztrófák sora bizonyította, hogy ez tévedés volt.

A probléma kulcsfogalma valószínűleg a kritikai szemlélet. Ha csak az újdonságokkal szemben vagyunk kritikusak, akkor megint megkérdőjelezhető nyitottságunk. Fontos lenne megvizsgálni a „másik oldalt” is. Hajlamosak vagyunk például egy hatásos előadás után átvenni az előadó álláspontját. Ez esetben nem teszünk mást, minthogy megvesszük a porszívóügynök porszívóját. Ha meghallgatjuk a körteipar főrészvényesének előadását a körtéről és az almáról, elképzelhető, hogy utána bűnösnek, kerülendőnek fogjuk látni az almát, szemben a körtével. Pedig ésszerű lenne, hogy ne az ő előadása alapján alkossunk véleményt a két gyümölcsről. Ugyanígy ne az olajmágnás előadása alapján a szélerőművekről, az egyik politikai irányzat híradása szerint a másik politikai irányzatról, és még sorolhatnám. Egy hangoztatott vélemény mögött a középkorhoz hasonlóan nem csak szimpátia, antipátia állhat, hanem akár gazdasági (ellen)érdekeltség, vagy a presztízs féltése is. Egyes mai elméletek ugyanis éppen annyira kellemetlenek lehetnek a mást hirdetőknek, mint annak idején a „Föld kering a Nap körül” megállapítás a „minden a Föld körül forog” - szerinti világberendezkedésnek. Akár magunkon is megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz objektíven nyilatkozni egy olyan témáról, melyről a véleményünk negatív. Nem szívesen ismerjük el a pozitívumait, s ha emiatt nézeteltérésünk támad valakivel, jobban örülnénk, ha inkább egyetértene velünk, ha sikerülne meggyőznünk őt. A meggyőzésnek vannak korrekt és kevésbé korrekt eszközei is. Az előbbibe beletartozik, hogy saját oldalunk negatívumait, s a másik pozitívumait is megemlítjük. Kevésbé korrekt azonban, ha csak részinformációkat közlünk, vagy a közönségünket próbáljuk meg manipulálni olyan kijelentésekkel, mint például: „ezek tények, aki ebben kételkedik, az kérem kontár, nincs keresnivalója a szakmában”. Ez a nevetségessé tétel. Nincs indoklás, nincs magyarázat, nincs tisztelet, csak egy kijelentés, hogy ez tény, és aki nem így gondolja, az „kezeltesse magát”. Hát merne ezek után valaki másként vélekedni?

E gondolatok lejegyzésére az indított, hogy gyakran találkozom olyan egyetemistákkal, akik hajlandóak ölre menni elméletekért. Fiatalok, elvben rugalmasak, nyitottak, kreatívak, modernek, önállóak, s mégis képesek lennének nyárson megsütni valakit, akinek eltér a véleménye az övéktől. A probléma nem a nyárs, sokkal inkább az, hogy az esetek nagy részében a nyársalók nem tudják kellően megindokolni, miért igaz az ő véleményük és miért nem igaz a másik. Magyarázatuk sokszor csak a már említett „ez tény”-re szorítkozik. Sajnos hallottam már viszont olyan hátborzongató „indoklást” is, hogy „ugyan milyen feltaláló az ilyen, még diplomája sincs!” Mintha a kreativitás, az innovatív gondolkodás képessége tanulmányaink utolsó öt évében alakulna ki, s a hozzá szükséges szaktudást nem lehetne autodidakta módon, önszorgalomból elsajátítani.

Mérnökök, kutatók, tanult emberek kerülnek ki az egyetemekről, nem lenne hátrány, ha szemellenző nélkül kerülnének ki, s nem ők akadályoznák tudományaik fejlődését.

No, most már biztosan megint jól felborzoltam az olvasók idegeit, bár akinek nem inge, azon nincs mit borzolni, mert nem érintett. Természetesen nem kötelező egyetérteni velem, mert mindez nem tény, csak vélemény.

[sic!]