Ahány ember, annyi út. Az út valami olyan dolog, ami egyénre van tervezve - éppen ránk szabták. A mienk, mégis keressük. Ott van és nem látjuk. Ahogy megszületünk, buzgó útkeresésbe kezdünk és persze minél nagyobb a felfordulás, annál jobban szem elől tévesztjük.
Vagy ez a szegény út kezd kicsinek, unalmasnak tűnni, szinte már megvetjük, lenézzük és nem értjük, hogy nem vettük észre eddig szembetűnő hiányosságait.
Kész szerencse, hogy itt vannak ezek a tudat-, vélemény- és személyiségformáló erők, amelyek mostanában a világot irányítják - különben ki tudja, talán soha nem tudom meg, milyen balgán, sötétségben éltem eddig. Most már előttem van az út, előttem az út a sikerhez, a pénzhez, most már ismerem a jó húsleves, a mosolygós gyermek, a karrier, a zöld fű, a fehér ruha, a rózsaszín élet titkát, öregkorom bebiztosítva, koporsóm megrendelve, mi kell még? Hát nem ez a cél? Gyökerestül kell változtatni eddigi életemen, mert mint tudjuk, nem jó az, ha valaki a saját feje után megy. Az ilyenek nem viszik semmire, az ilyenek éhen halnak. Vagyis a múltadat, az eddigi utat el kell vetni! Túlságosan tükrözi életünket, az énünket. Ezeket viszont érdemes rejtegetni, mert egy őszinte pont támadási felületté válhat. Őrizd gondosan titkaid, nehogy megtudja a világ, hogy te nem papírpelenkában nőttél fel! Hasonlíts, ne különbözz, vagy különbözz annyira, hogy hasonlíts...
Jöhet az uniformizálódás. Úgy kezdődik, hogy fogunk egy embert, akinek az útja zöldebb. Választott példaképünket követjük, mert biztonságosabbnak tűnik egy kitaposott ösvény. Hogy ez álösvény lenne? Ugyan már!
Hát nem látod a nagy akciót? Most egy interkontinentális euroboldogság van megvalósulóban és TE is részese lehetsz, ha...! Nézd, bízd csak ránk magad! Ha valaki - hát mi tudjuk, mi a jó neked!
A hazugság megnyugtatja a felszínt, ezért szükség van rá. Kábíthatod az agyad, de valahogy mégsem verheted át magad. Tegyük fel, hogy tudod hol van az út és azért sem keresed ott, nehogy megtaláld. Félünk, nehogy leleplezzen minket magunk előtt?
Elvileg kezdettől fogva az úton kellene járni, ahogyan ezt őseink tették, amikor még harmóniában éltek egymással és a természettel. Ők, minthogy fizikailag kiegyensúlyozottabbak voltak, inkább a szellemi dolgokban keresték, amit keresni kell, míg mi az anyag felé fordulunk.
A gyerek megszületik, behunyja a szemét és azt mondja az ő útjának:
- Nem látlak, tehát te sem látsz engem. Felejtsük el egymást. És elfelejti. Amikor felnő, persze őrülten keresni kezdi, de módszeresen, nehogy véletlenül meg is találja. Kínos lenne szembesülni.
Én szubjektív módon azt tanácsolom, keressétek az utat, legyetek útkeresők, de ne felejtsétek el megtalálni. Nehéz lépés az elfogadása is, ha nem egyezik az elképzeléseddel, vagy a világ elképzelésével.
Találd meg, fogadd el, szeresd és járj rajta. Talán a te életed békésebb lesz.